Úgy adta a sors, hogy kimentem az Egyesült Államokba egy
MVP Summit
nevű rendezvényre. Seattle-be kellett mennem de onnan a Yosemite Nemzeti
Park csak pár óra repülés. Menjünk le, ha már úgy is ott vagyunk.
Józsival
elhatároztuk, hogy megnézzük a Yosemite Nemzeti Parkot. Semmi
mászás, csak kirándulás
Miután kiértünk vettem két kalauzt (egy nagyfalast és egy
szabadmászóst), hogy "ha majd egyszer erre járunk", akkor tudjam, hogy
milyen utak vannak a környéken, hol vannak a beszállások. Engem
leginkább a Half Dome érdekelt, mert miután megláttam az El Captaint
tudtam, hogy az esélytelen. Persze ettől függetlenül megkerestem egy két
klasszikus út beszállását, beszéltem egy két mászóval. De inkább csak
azért mert érdekelt, nem azért, hogy egyszer majd megmásszam.
Utolsó napunkat töltöttük a Parkban. Már megnéztünk minden vízesést,
bejártunk minden turistautat. Egy kivételével: Nem láttuk még a Vernal
és a Nevada vízeséseket. Felsétáltunk hozzá és látok egy táblát, hogy
Half Dome balra. Dél körül járt, a sok kirándulástól jó erőben voltam és
úgy gondoltam, hogy megpróbálom. Nem volt nálam semmi de tudtam, hogy
sötétbe is vissza tudok sétálni. Csak az idegesített, hogy Józsi nem
tudott a tervemről, és nem tudta, hogy elindultam a Half Dome-ra
Tudtam, hogy a Half Dome-ra vezet fel láncos út, de azt is tudtam,
hogy azt télire beszedik. Persze ahogy így sétáltam elgondolkodtam, hogy
hogyan szerelnek le 200 méter láncot? Á mondom ez kamu. Tuti, hogy nem
szedik le csak azt mondják. 200 méter lánc leszedése nem kis piskóta.
A Half Dome talpához vezető turista út szép. Persze nem vetekszik a
vízesések látványával, de itt legalább csend van. Érezni a természet
illatát és hallani hangját. És ezen az úton senki sem jár. (Legalábbis
áprilisban)
Mikor elértem a turistaút végére (a Half Dome talpához), akkor
láttam, hogy ahhoz, hogy felmenjek a Half Dome-ra, előbb át kell mennem
egy hómezőn. Messziről durvának nézett ki, de közelről már nem volt
olyan ijesztő. Persze megcsúszni nem kéne, mert az ember belecsúszik az
északnyugati falba, de majd vigyázok.
Felértem a hómező tetejére és megláttam a drótköteleket. Ott lógtak a
falon. Tényleg nem szedték le, de a köztes tartókat és a lépéseket igen.
A drótkötél csak úgy fityegett a falon. De ott vannak és még a fal sem
jeges. (Ettől korábban tartottam)
Elindulok, bár félek, mert nincs jó idő. (Az út elején tábla
figyelmeztet, hogy havonta egyszer belecsap a villám a drótkötelekbe.)
Kicsit zavar, hogy csak úgy fityegnek a drótkötelek, de haladok felfelé.
Elérek az első olyan párcentis párkányra ahol neki tudok dőlni a falnak.
Pihenek egy kicsit és közben eszembe jut az utolsó
via ferratás élményem, amikor
annyira elfáradtam, hogy azon gondolkodtam, hogy lefelé beleugrok a
drótkötélbe, így legalább 2 métert nem kell másznom. Most ez nem fog
menni mert nem vagyok bekötve... Tovább indulok és pár perc múlva
felérek a csúcsra. Néhány csúcsfotó, aztán megmarkolom a drótkötelet és
elkezdek lemászni. Maradnék még, de félek, hogy kitör a vihar. |